2015. július 24., péntek

Prológus


                                                              Sziasztok :)





 Elkezdtem egy vadonatúj blogot, ami egy 5SOS fanfiction.  Remélem tetszeni fog nektek, és itt is velem tartotok. Egyvalamit szeretnék kérni, hogy aki errefelé jár, és olvassa a Prológust vagy a részeket, azok valamilyen formában jelezzenek. Gondolok itt megjegyzésre. Kíváncsi vagyok  véleményetekre, hogy mennyire tetszik ez az új stílus :) Próbálom hetente hozni a részeket, és nem elmaradni velük :) Na de nem traktálok senkit a dumámmal, itt is a Prológus!! :)
                                 

Kellemes olvasást mindenkinek :) 
  

                                                                                         Sofiaa ^^
 









 Hannah Ashwin 




Mindannyian egyetlen egyetemes igagazsággal szembesülünk,akár akarjuk akár nem.
Azzal, hogy egyszer minden véget ér. Bármennyire is vártam a mai napot, épp annyira féltem a lezárásától. Ma végleg véget ér a nyár, és életem könyvében lezárul egy fejezet. Közeli barátaimtól válok el, és mindez elkerülhetetlen.
Elbúcsúzom a jól ismert dolgaimtól, azoktól amiket megszerettem az ittlétem során. Tovább kell lépnem, de az elszakadás, mindig fáj. Vannak itt, akik olyannyira része lettek az életemnek, hogy mindig velem lesznek bárhol is járjak.
Tovább kell lépnem, de ez a tovább lépés vissza a múltamba lesz, ahol ígéretet tettem évekkel ezelőtt valakinek.


                                                                               ***


Nem szeretem a repülőtereket, a sok ember, az eszméletlen nagy fejetlenség, ami körül veszi, kiborít. A gép még nem volt indulásra készen, pedig már legszívesebben Sydneyben lettem volna. A baj csak az, hogy röpke 22 óra választ el az úti célomtól. Fészkelődve ültem az ülésben, az ablak mellett. Fejem az ablaknak döntöttem, a város látható részeit tanulmányoztam. Még utoljára a memóriámba akartam vésni, London minden pontját, amit innen látok.
Szeretem Londont, már 3 éve itt élek. Nehéz szívvel hagyom a hátam mögött, az itt töltött időmet. A barátaim, a munkám, és az egész hely hiányozni fog.
Mindenki lelkes volt az ötlettől, hogy hazaköltözöm, szerintük Sydney a legjobb hely a világon.
Szerintem viszont nem! Csak egy város, ami rossz emlékeket idéz fel bennem.
Lassan kezdett emelkedni a gép. Gombóccal a torkomban szorítottam meg az ülésnél a karfát. Sokszor utaztam már, megszámolni sem tudom hányszor. Viszont az elmúlt 3 éveben, haza egyszer sem mentem.
Hogy miért? Egyszerűen nem volt kíváncsi rám a családom. A bátyám halála után, anyám szinte a szemembe se nézett. Elkerült, mintha sohasem léteztem volna. Amikor felvetettem neki a London Egyetemet, csak a vállán rántott egyet, és elhagyta a lakást. Akkor láttam őt utoljára. Azóta se egy telefon, se egy email nem jött tőle.
Apám pedig nem volt. Vagyis, biztos volt valahol, mert ugyebár a gyerek nem lesz magától, de mindig is anya nevelt minket, egyedül. Sosem firtattam a kérdést, hogy hol van, és ki ő? Ha ő nem keresett minket soha, akkor én miért tenném? Ott volt nekem a bátyám, aki mindennél jobban óvott, és szeretett, ennél több pedig nem kellett nekem. De már ő sincs!
Szerintem az agyam folyamatos kattogása miatt, vagy lehet a hirtelen változó légnyomás miatt, de azon kaptam magam, hogy egy kellemes és pihentető álomba csöppentem.
Mikor felébredtem, még mindig volt hátra jó pár óra az útból, amit nyögvenyelősen, de kibírtam.
Hamarabb mint gondoltam, de lassan landolt a gép. A testrészeim szinte elzsibbadtak, a sok üléstől. Vánszorogva tettem meg a lépéseket a futószalagig, ahol a bőröndömre vártam.
Nem vagyok egy erős lány, inkább törékenynek mondanám magam, de erőembereket megszégyenítő mozdulattal kaptam le a bőröndöm a szalagról. Magam is meglepődtem az akciómon, csak azzal nem számoltam, hogy a nehéz súly, szinte ledönt a lábamról. Lelki szemeim előtt, már láttam, ahogy nagy puffanás árán földet érek, de nem így lett. Erős karokat éreztem a derekam körül, amik megtartottak, majd újra egyenesbe hoztak. Tekintettem a megmentőm arcára siklott, amitől hatalmas mosoly húzódott az ajkaimra.
- Mikey !! - ugrottam örömömben a zöld hajú, rég nem látott barátom nyakába. Nevetve ölelte át derekam, és a levegőbe emelet. Kíváncsi szempárok tapadtak ránk, és sokan megmosolyogtak minket. Kívülről egy szerelemes  párnak tűnhettünk, de korán sem volt így. Barátok voltunk, nagyon jó barátok, régen. Ezért is lepődtem meg annyira, hogy itt van. Hiszen  három éve nem látott.
- Visszatért az ész a csapatba! Az én hercegnőm! - röhögött nagyokat, miközben letett a földre, majd a bőröndömért nyúlt.
- Mit keresel itt? Senkinek nem mondtam, hogy hazajövök! - néztem mosolyogva Mikeyra.
Nevetve beletúrt zöld hajába, majd megindult a kijárat fele.
- Tudod jól, hogy Luke előtt, semmit sem titkolhatsz. Igazi Sherlock Holmes! - nevette el magát, amin én is nevetni kezdtem.
- De gyere, mert nem öltöttem tökéletes álcát, és bármelyik pillanatban letámadhatnak minket! - ragadta meg a csuklóm.
- Mégis kik? - nevettem mellette.
- A csinos kis rajongóim. Mindenhová követnek, szinte erőszak áldozata leszek! - jelentette ki vigyorogva.
Ránéztem arra a vigyorgó és öntelt arcára, amitől iszonyatos nevetés kapott el, de nem csak engem, hanem őt is. 
Szerintem, most már nem egy párnak néztek minket, hanem két komplett idiótának. Egymásba karolva, és mosolyogva mentünk ki az épületből, és Mikey kocsiját vettük célba.
Bepakolta a csomagjaim a csomagtartóba, majd beültünk a kocsiba.
- Hová vihetem a hölgyet?  - fordult felém mosolyogva.
- A régi címünket még tudod?
- Persze. De miért oda? Régóta üresen áll az a lakás - húzta fel a jobb szemöldökét, miközben rám figyelt.
- Egy: Nincs hova mennem. Kettő: Anyám már tudtommal rég kiköltözött onnan. És nem utolsó sorban az otthonom. Na de induljunk, nagyon fáradt vagyok - löktem meg a vállát, mire ő csak bólintott és elindultunk.
Útközben a várost figyeltem. Alig változott valami, amióta nem voltam itthon. A terek, az épületek mind olyanok, mint régen.
- Milyen volt London? - szólalt meg a fiú, a hosszú és kínos csönd után.
- Szerettem ott lenni. Rengeteg barátot szereztem, a munkámmal sem volt gond, úgyhogy klappolt minden! - feleltem izgatottan, majd még mindig a házakat kémleltem.
- Ha annyira jó volt, miért vagy itt? - érdeklődött.
Vártam ezt a kérdést, de őszintén szólva, nem akartam még senki tudtára adni az ittlétem okát.
- Még nem szeretném elmondani. Ha minden összejön, úgy ahogy én akarom, akkor te leszel az első akinek elmondom - próbáltam lezárni a témát.
- Hercegnő! Tudom, hogy egy komplett idiótának látszom, és nem is tagadom, hogy az vagyok. De könnyen kiismerem az embereket, és átlátok rajtuk. Okod volt, amiért úgy leléptél, és úgy hiszem még annál is nagyobb oka van annak, amiért visszajöttél - pillantott kacsintva felém.
- Mióta lettél te ilyen nagy emberismerő? - tettem fel neki a kérdést durcásan.
- Hahhh - nevetett fel. - Mindig az voltam, csak nem áll jól nekem!
- Amúgy, Sherlock miért nem jött ki? - kérdeztem Mikeyt, minél inkább elakartam vonni a figyelmét a témáról.
- Interjúra ment a többiekkel, engem pedig kimentettek, és így én kaptam a feladatott, hogy érted jöjjek!
- Szóval akkor betörtetek mi? - nevettem a fiúra.
Kacagva bólogatni kezdett.
- Sztárok vagyunk, kis anyám! - horkant fel nevetve. - De te ezt nem tudod? Egyáltalán nyomon követtél minket mióta elmentél?
Arcomról a mosoly lefagyott, és inkább kinéztem az ablakon. Nem akartam, hogy Mikey megharagudjon, amiért semmit nem tudok a bandáról. Persze hallottam tőlük egy két számot, amit mások hallgattak a suliban, de ennyi volt.
Mély lélegzettel fordultam a fiú felé.
- Ne haragudj! - nyögtem ki bizonytalanul. - Láttam plakátokat rólatok Londonban, de mindig csak elsuhantam mellettük. Nem akartam nagyobb szomorúságot okozni magamnak.
- Nem haragszom, na jó egy kicsit! Tudom, hogy Hayden halála után, nem sokat akartál foglalkozni azzal, ami a zenével kapcsolatos. Ezért ne is firtassuk tovább a dolgot - kapta a pillantását egy percre mosolyogva felém, majd vissza az útra.
- Köszi, hogy megértesz. És, hogy értem jöttél.
- Hejjj barátok vagyunk, bármennyire is elzárkóztál tőlünk. Te nem tudsz semmit rólunk, de mi viszont mindent tudunk rólad!
- Sherlok ennyire jó nyomozó? - mondtam nevetve, majd előre hajtottam a fejem, és a szemeimbe néztem.
- Rosszul esett neki, amiért csak úgy leléptél. Mikor ezredjére sem vetted fel neki a telefont, kutakodott utánad. Megtalált és ennyi. A többit majd ő elmondja - hadarta el gyorsan, mert megérkeztünk a házhoz.
Lassan felhajtott a fehér kerítéssel övezett házhoz. A régi érzések szinte azonnal elkaptak, ahogy a tekintettem az épületre irányítottam. Semmi nem változott. Kivéve talán annyi, hogy  elhanyagoltnak tűnt kívülről egy kicsit. Mikey leállította a kocsit, és készségesen segített bevinni a cuccaim a lakásba.
Hűs levegő csapta meg az arcom belépve. A bútorok mind letakarva fehér lepedővel, és állott porszag vett minket körül. Valószínű anya sem járt itt 3 éve. Mikey felvitte a bőröndjeim az emeleti szobámba, addig én elkezdtem lehúzogatni a lepedőket a bútorokról. Már a gondolat is lefárasztott, hogy mennyi takarítani valóm lesz. Sok évnyi retket kell eltakarítani.
- Na feldobtam! Biztos, hogy itt akarsz maradni? Eléggé poros itt minden. Én nem tudnék itt meglenni, egyfolytában folyna a taknyom! - fintorgott Mikey.
- Kibírom, majd holnap kitakarítok - indultam el felé, majd lehúztam magunkat a kanapéra.
- Tiszta mocsok leszek - kiáltott fel nevetve, majd felugrott a helyéről.
- Már az vagy! Mocskos fantáziájú - nevettem felhúzott lábakkal.
- Megváltoztam! - dicsérte magát. - Szelíd életet élek.
- A nagy Michael Clifford szelíd életet él? Biztos vagy te benne?
- Biztos! - húzta ki magát büszkén.
- Ohh várj, akkor megmutatom a barátnőmet, aki majd ideköltözik hozzám nemsokára. Szerintem a régi Mikeynek tetszett volna. - húztam elő a zsebemből a telefonom, és Eva képét kerestem.
Vigyorogva toltam a szemeim elé a telefonom, neki pedig egyből kikerekedtek a szemeim.
- Mikor? Hova? Mennyi időre? Kihez? Van pasija? Szereti az erotikát? - bombázott letaglózva a kérdéseivel.
Összegörnyedve nevettem a kanapén, a fiú reakciójától. Megváltozott, és azt hitte én ezt be is veszem.
- Majd előre értesítelek, ha jön. Fel kell rá készülnöd, mert nem könnyű esett - nevettem még mindig.
- Meglátjuk elbír- e velem! - dörzsölte össze a két tenyerét, egy ördögi vigyor kíséretében.
Mikey nem maradt sokáig, elmondása szerint van még pár elintéznivalója, valami holnapi buli miatt, amire engem is meghívott. Örömmel fogadtam el a meghívását, mert már kíváncsi voltam a többiekre is, mióta ez a barom megjelent előttem.
Nem akartam szólni senkinek az itthon tartózkodásomról, de a titkok sosem maradnak titkok. Talán jót is tett Mikey társasága. Hiányzott, a bolond feje,és a végeláthatatlan viccei.
Mire leszedegettem mindenhol a lepedőket, kezdett sötétedni. A fáradtságon már rég túlestem, és az erőmet is visszakaptam. Az első dolog amit még ma megakartam tenni, az a naplemente megnézése.
Kiskoromban sokat jártam le a bátyámmal, és végig néztük mindig, hogy tűnik el tejesen a nap.
A háztól nem volt messze a tengerpart. Felkaptam a szandálom, és már siettem is le.
Jól eső érzés fogott el, amint megéreztem a talpam alatt a homokot. Jártam már más tengernél, de az itteni, az itthoni homok, mindennél kedvesebb számomra.
Emberek lézengtek a parton mindenfelé. Szerelmes párok, szinglik, barátok, és kutyát sétáltatók. Letelepedtem a homokba, a tekintetem a lenyugvó napra emeltem, majd élveztem az utolsó meleg sugarait.
Az idilli hangulatomból, egy távolból szóló gitárhang rázta meg a fülemet, egy nagyon is ismerős dallammal.
Felálltam, leporoltam a nadrágom, és a hang felé lépdeltem. Nem messze tőlem, egy fiú ült a homokban, kezében egy gitárral. Ahogy közelebb értem, megbizonyosodtam arról, hogy a fülem nem csalt. Ismertem ezt a dalt. Hayden száma volt. Elcsodálkoztam, hogy bárki is emlékszik még a bátyám dalaira.
Egy kicsit ügyetlenül bánt a húrokkal. Talán nemrég kezdhetett neki, leckéket venni. De tetszett benne az, hogy egyből egy ilyen nehéz számot választott. Nekem is sok időbe tellett mire megtanultam eljátszani, talán még mindig nem tudom tökéletesen, de a fiún látszott, hogy sok munkát fektetett a megtanulásába.
A fiú lassan kezdett bele az éneklésbe, de amint meghallottam a hangját, hidegrázás futott végig rajtam.
A hangja annyira hasonlított a bátyáméra, hogy egy percre elgondolkoztam azon, hogy lehet csak álmodom. Megcsíptem az alkarom, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon is ébren vagyok.
Gondolataimból, csak az rángatott ki, hogy a fiú abbahagyta a számot, valamint, a nap is az utolsó sugarit láttatta.
A fiúra néztem, aki a naplementét bámulta, ezért inkább én is így tettem.
Gyönyörű, ámbár lassú mozdulatokkal tűnt el a nap az égről. Utolsó sugarai is eltűntek a víztükröződésből. Nem maradt már más, csak a enyhe félhomály az éjszaka és a nappal között.
Szomorú voltam, hogy nem tudtam kiélvezni minden percét, de annak örültem, hogy a végét elkaphattam.
- A naplemente a legszebb dolog az egész napban - szólalt meg egy mellettem elhaladó árny.
Hátrakaptam a fejem, és a fiút láttam elmenni mellettem, aki az előbb énekelt. Mosolyogva néztem utána.
Nekem is ugyanez a véleményem. A legcsodálatosabb dolog számomra is egy hosszú nap végén, a kellemes naplemente nézése.

3 megjegyzés:

  1. Szia nagyon tetszik ez a történeted is. A másikat egyenesen imádom. De ahogy ezt most elolvastam lehet ezt megjobban imádni fogom. Mostmár ezer százalék hogy te vagy a kedven írom. Nagyon várom a folytatást ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egy leghűségesebb olvasom vagy és örülök, hogy tetszik az új blog is :) Merőben más mint a másik, de remélem ez is olyan sikeres lesz :D
      Holnapra tervezem a folytatást :)

      Törlés
  2. Nekem nagyon tetszik ugy ahogy a masikat is imadom !! ❤❤ siess a kovi es a tobbi resszel is ;D ❤❤❤

    VálaszTörlés