32. "Te is ugyan olyan hibás vagy a dolgokért, mint én"

Luke Hemmings 

Próbáltam a legtisztábban gondolkozni, de nehéz volt olyan súlyok alatt, amik most a szívemet nyomták. Akárhányszor felnéztem a padlóról és Ann élettelen testére néztem, a szívem ezer darabra tört össze. Hibás vagyok ezért. Mind hibásak vagyunk azért, hogy itt fekszik. Volt lehetőségem tenni valamit, de megfutamodtam és hagytam a dolgokat elfajulni. Ha meghal... Istenem, ha meghal, vele együtt én is oda veszek! Nem tudnék tovább azzal a tudattal élni, hogy segíthettem volna rajta, de nem tettem. 

Megszorítottam sovány kis kezét, ami az óriási tenyerem között pihent. Egy könnycsepp gurult le arcomon, ahogy elképzeltem, hogy megmozdul ujja érintésem miatt úgy, mint a filmekben. De ez a valóság ... Itt semmi sem mézes-mázos, itt nincsenek csodával felérő ébredések, itt nem lesz "Happy End" a végen. 

- Gyere vissza hozzám, kérlek! - csókoltam bele apró tenyerébe. - Ha felébredsz, esküszöm, többé nem hagylak magadra! Soha többé nem veszekszem veled. Csak kérlek, gyere vissza hozzánk. Nem mehetsz el így! - zokogtam. 

- Luke - szólt hátam mögött egy ismerős hang. - Ne csináld ezt magaddal, kérlek! - hallottam lépteit közeledni, majd megérezhettem kezeit vállamon. 

- Felemésztett a bűntudat - sóhajtottam, míg visszahelyeztem Ann kezét az ágyra. 

- Menjünk haza, pihenj egy kicsit - fordított maga felé Brynn, s meleg ujjával eltörölte arcomon a kósza könnycseppeket. - Ashton itt marad. Ha bármi történik, telefonálni fog. 

- Ash rosszabbul fest, mint én. Őt kellene hazaküldened. 

- Te is tudod, hogy senki nem tudja kizavarni a kórházból. Megmondta, hogy hordágyon fogják csak elvinni Ann mellől. 

- Ahogy engem is - fordultam vissza a lány fele, s újra kezembe vettem az övét.

- Lucas Robert Hemmings! - kapta ki idegesen Ann kezét enyémből, majd vissza rakta teste mellé. Vállaimba kapaszkodott, szemeivel pedig dühösen pillantott rám. - Nem fogom végignézni, ahogy te is tönkremész! Esélyt sem adok arra, hogy te is ide juss! Úgyhogy kussolsz és haza jössz velem! Indulj! - emelte fel hangját ellenem, ami nem kicsit lepett meg. Könyökömnél fogva rángatott fel a székből, s máris az ajtó felé terelt. 

Utáltam, ha parancsolgatnak nekem, de most nem volt erőm tiltakozni. Tényleg szükségem volt a nyugalomra és pihenésre.

***

- Itt a víz, ha meg ittad, utána nyomás aludni! Reggel amikor felkeltél, visszamegyünk. Addig egy hangot sem akarok hallani - utasított az ágyba a lány, miközben végig engem méregetett. 

- Olyan vagy, mint az anyám - nyafogtam, míg bemásztam az ágyba és magamra húztam a takarót. 

- Én csak nem akarom, hogy bajod legyen, ennyi. Féltelek, Luke - ült le az ágy szélére. - Félek, hogy veled is valami baj fog történni. Azt pedig nem élnem túl - suttogta alig hallhatóan. 

- Nem érdemlem meg, hogy szeress, Brynn - raktam felkarom homlokomra, s a plafont kémleltem. - Nem is kellene itt lenned. Veled is úgy bántam, mint egy ronggyal. Gyűlölnöd kellene... 

- Olyan tudatlan vagy, Luke! - mosolyodott el halványan. - Az ember nem utalhatja azt, akit mindennél jobban szeret. Ilyen nincs... És inkább neked kellene utálnod a múltbeli hibáim miatt. 

- Utáltalak. Megvetettelek. De időközben rájöttem, hogy megváltoztál. Mindent, amit Ann- ért tettél, az arra utal, hogy újra a régi Brynn ül előttem - mosolyodtam el. - Gyere ide! - nyújtottam kezemet felé. 

- Luke, nem... - rázta fejét pirult arccal. - Tudom, hogy nem gondolod komolyan. 

Felsóhajtottam, majd csuklójánál megragadtam és magamhoz rántottam. Szorosan öleltem derekánál fogva, amíg fel nem adta a harcot ellenem. Fejét mellkasomra fektette és ujjainkat összekulcsolta hasamnál.

- Olyan rég volt... - néztem ismét a plafon felé, közben kezemmel hátat simogattam. - Miért kellett ilyen tragédiának történnie ahhoz, hogy meglássam benned a jót? 

- A sors kifürkészhetetlen, te is tudod - nyomott apró puszit mellkasomra pólómon keresztül. - De azt tudom, hogy ez a pillanat hamar el fog illanni. 

- Honnan veszed ezt? - fordítottam fejem felé. 

- Mert most csupán össze vagy zavarodva és kell neked egy támasz, aki segít neked feldolgozni Ann helyzetét. A többiekre nem számíthatsz, mert ők is ugyan úgy összetörtek, de én itt voltam és kihasználtad - nézet szemeimbe, miközben az övéi piroslottak a könnyektől, amiket visszatartott. Gyengéden helyeztem egyik kezem arcára, becsukta szemeit érintésemre, mire elmosolyodtam. 

- Őrültségeket beszélsz - hajoltam közelebb hozzá. - Lehet, hogy most csak te vagy az egyetlen támaszpont az életemben, de nem használlak ki. Nem érdekből vagyok a közeledben. Emlékszel, amit a klub előtt mondtam neked anno? - tettem fel mosolyogva a kérdést, amire lefehéredett az arca. 

- Azt mondtad, nem emlékszel semmire - dadogta - Hazudtál, Luke! 

- Csak füllentettem - vontam vállat. - Szóval, emlékszel? 

- Minden egyes szóra - hunyta le szemeit. - Az érzéseidre, amiket elárultál, és a tényekre is, hogy nem akarsz többet velem lenni. 

-Tudod - simítottam meg arcát. - Azóta sok minden változott, ezt te is tudod. Változott az életünk, és vele együtt az érzéseink is. Több, mint fél év hosszú idő. 

- Tudom - bólintott. 

- Nem akarom többé a szívem mélyén tartani az érzéseimet, Brynn - döntöttem homlokom övének. - Nem akarok hazugságban élni. Egy valamit akarok, ami mindig is boldoggá tett, amiről hiszem még mindig, ugyan úgy boldoggá tesz... 

- Mondd ki, kérlek! - fonta össze karjait nyakam körül, míg egymás tekintetében elvesztünk. 

- Téged akarlak, Brynn. Azt akarom, hogy velem maradj, hogy újra éreztethessem veled, mennyire szeretlek. Újra ölelni akarlak és csókolni, mindent akarok, ami egyszer az enyém volt.

- A tiéd, és az is lesz örökké - lehelte ajkaimra mielőtt szánk mohón egymáshoz tapadt...

Ashton Irwin 

Rettentően féltem, hogy többé nem lesz alkalmam bizonyítanom neki szerelmem, hogy soha többé nem nézhetek gyönyörű tengerkék szemeibe, amik már ezerszer elvarázsolták szívem és egy őrült fanatikust faragtak belőlem ki mindent elsöprő szerelmet érez eme lány iránt. Félek az elvesztésétől... Nekem ő mindennél és mindenkinél fontosabb. De én tényleg nem törődtem vele, csak a saját érzéseimmel voltam elfoglalva, nem törődtem azzal, hogy mások mit élnek át miattam.

Megígértem neki, hogy a világ legboldogabb nőjévé fogom tenni, ígéretet tettem neki, hogy jöhet bármi akadály a kapcsoltunkba, sohasem fogom elhagyni. Megesküdtem neki, de hibáztam, nem tartottam be egyik ígéretemet sem. Nem tettem boldoggá, nem maradtam mellette, amikor egy nagyobb akadály gördült utunkba. Megfutamodtam, messzire löktem magamtól. Hibás vagyok... Az egyetlen vétkes.

Csak egy kívánságom lenne a sorstól, az pedig nem más lenne, mint Hannah boldogsága. Egy utolsó esélyt akarok, amivel mindent helyrehozhatnék. Boldoggá tehetném a lányt, és vele együtt a gyermekünket is.

- Még mindig semmi? - Jace jelent meg mellettem, majd lassan az ágy másik végébe sétált, pont velem szembe. Az ott levő székre ült és kezeibe fogta Ő is Hannah kezét. - Az orvos azt mondta, bármikor magához térhet - motyogtam Ann kezét szorongatva, de egy pillantást sem vetettem a fiúra. - Sajnálom, Ashton. Túl makacs és önző voltam.

Feltekintettem a fiúra, kinek arcán az őszinte megbánás látszódott. Igen, önző és makacs volt. Mindent elkövetett azért, hogy Ann és az én utam különváljon.

- Az voltál.

- Figyelj! - tekintetét elszakította Ann arcáról, és engem kezdett tanulmányozni. - Tudom, megbocsáthatatlan, ahogy viselkedtem. Megbántva, megalázva éreztem magam. Minden tettemet a düh vezérelt. De esküszöm neked Ashton, hogy sohasem akartam azt, hogy Ann öngyilkos legyen. Azt meg pláne nem, hogy a babátok életveszélybe kerüljön. Ha tudtam volna, hogy gyermeket vár... - temette arcát széles tenyerei közé. - Ha tudtam volna, mindent másképp csinálnék, sosem engedtem volna idáig fajulni a dolgokat. Én magam tettem volna azért, hogy az a szerződés semmis legyen. Bevállaltam volna még a börtönt is hamisítás miatt.

- Milyen hamisítás? - vontam fel a szemöldököm kérdően. Dőltek belőle a szavak, viszont egyetlen egy mondatát sem értettem.

- Ash... Hannah helyett döntöttem erről a szerződésről. Nem Ő fogadta el, hanem én. Meghamisítottam az aláírását. Semmit sem tehetett már - kezem megremegett dühöm alatt, ami pillantok alatt lepte el testem. Mindvégig azt hittem, Ann boldogan fogadta el ezt az esélyt. Most pedig kiderül, hogy Jace tehet tényleg mindenről. - De ami a legszörnyűbb, nem tettem semmit Carl zsarolása ellen.

- Milyen zsarolás? - tettem fel az újabb kérdést érdeklődve. Rettentő dühös voltam, de már tudni akartam az egész történetet. Érzem sok dolog van még, amit homály fed. Van egy olyan sejtésem, semmi sem volt olyan mesés ezzel a szerződéssel kapcsolatban, mint gondoltam.

- Carl megfenyegette Annt, amikor ő nem akart velünk tartani - felelte, nekem pedig ismét nőtt a bűntudatom. Nem akarta elfogadni. Ez a mondat lebegett szemeim előtt.

- Mivel?

- Veled - nyögte ki sajnálkozva. - Többször is megfenyegette azzal, hogy téged tönkretesz, valamint Lukeot is. Amennyiszer Ann tiltakozott, Ő annyiszor vetette a szemére, hogy egy csettintés is elég neki és a 5 Seconds of Summer eltűnik a föld színéről.

Lesokkoltam a fiú szavaitól. Zsarolás és árulás áll ennek az egész elbaszott történetnek a hátterében. Kételkedtem a lányban, miközben mindent értem tett. Feláldozta magát értem és a többiekért. S én még csak meg sem hallgattam. Elég sok közöm van ahhoz, amit Ann tett magával, de annál több köze van Carlnak és Jacenek.

- Elméletileg szeretted Hannaht - szűrtem ki fogaim között idegesen. Próbáltam türtőztetni magam, hiszen mégis csak egy kórházban vagyunk, és nem akartam, hogy eltiltsanak Ann mellől. - Mindent meg kellett volna tenned érte. Te is ugyan olyan hibás vagy a dolgokért, mint én. Te mellette voltál, mégsem segítettél rajta.

- Sajnálom - hajtotta le a fejét.

- Ugye tudod, hogy ezzel a rohadt szóval semelyikünk nem fogja visszakapni Annt? - kérdeztem ingerülten, mire bólintott. - Sohasem ártottam neked, ahogy Ann sem. Nem érdemelte meg, amit kapott tőled. Ő mindig a jó oldalad kereste, sosem tudott rád haragudni, bármennyire is voltál paraszt vele. De egyszer nem történik valami úgy, ahogy azt te elképzelted és máris romba döntesz mindent. Ezzel nem magamat akarom kihúzni a felelősség alól, mert ugyanúgy benne vagyok, mint te. De annyi a különbség közöttünk, hogy ha én a helyedben lettem volna, soha, de soha nem hagytam volna Carlnak, hogy Annt zsarolja! - jelentettem ki idegesen. Jace hol szólásra nyitotta száját, hol összezárta. Sejtette igazam, amivel az ő lelkében is sebeket ejtettem. Ebben a történetben nem csak én vagyok a hibás, hanem mások is. Talán Hannah még mindig erős életvidám lenne, ha nincs ez a sok összeesküvés ellenünk.

Beszélgetésünket az orvos zavarta meg, aki pár vizsgálatot jött elvégezni Hannahn. Jace ezt látta remek lehetőségnek arra, hogy lelépjen és befejezettnek tekintse a beszélgetésünket.

Lassan én is felálltam a székemről, majd az ajtó felé vettem az irányt, de a doki megállított. 

- Mr. Irwin, ha gondolja maradhat. Egy ultrahang vizsgálatot akarok csak elvégezni. Meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy a babával minden rendben - nézett kikerekedett szemeimbe. Nagyot nyeltem, mielőtt bólintottam és visszaültem a helyemre. Még mindig bizonytalan volt a baba sorsa, és ez a vizsgálat csak még jobban rátett egy lapáttal aggódó lelkemre.

Az összes mozdulatát figyeltem. Lassan feljebb húzta Ann testén a pizsama felsőjét, majd valami kék gélt nyomott a hasára. Kezébe vett a készüléket és Ann hasához érintette. Azonnal felvillant a képernyőn mindenféle számomra ismeretlen ábra. Próbáltam kivenni, hol lehet a baba, de isten lássa lelkem, nem vagyok orvos. Egy nagy pacát láttam a monitoron, semmi mást.

- Látom, nem nagyon találja - mosolygott az orvos rám tekintve, mire megráztam a fejem egy szégyenlős mosoly kíséretében. - Közelebb hajolhat nyugodtan - mondta és eleget tettem kérésének. - Ilyen idős korban még nem rajzolódik ki teljesen a kis teste, de azért észre lehet venni, hogy van bent valaki. Az a kis alak, amit itt lát - mutatott a képernyőre, amit én is észrevettem azonnal, amint ujja helyére néztem. - Ő lenne az.

Széles mosoly terült szét ajkaimon, amint még pacaként látszódó gyermekem néztem. Most már semmi sem kérdőjelezheti meg, hogy tényleg létezik és hamarosan közöttünk lesz, ha minden a legnagyobb rendben lesz.

- Megnézzük a szívverését is - motyogta a doki, miután befejezte a különböző méréseket a babán. Amint kimondta mondatát, már hallhattam is a világ leggyönyörűbb hangját. Sebesen vert kis szíve, de az orvos szerint ez még normális. Mosolyogva bólintottam rá, miközben a képernyőt figyeltem és elmém összes részébe beolvasztottam a baba szívhangját. Tekintetem Annre vezettem. Boldogságomhoz már csak ő hiányzott. Mindennél jobban szerettem volna, ha kinyitja ragyogó kék szemeit és velem együtt élhetné át gyermekünkkel járó minden boldogságom. Együtt hallgattuk volna a pici szívverését és osztozhattunk volna a babavárás minden pillanatán. Mindig is úgy képzeltem el ezt a pillanatot, hogy szorosan fogjuk egymás kezét, miközben mindkettőnk tekintete a monitoron pihen és mosolyogva fedezzük a baba homályos testrészeit. Velem kellene sírni örömében, majd hosszú ölelésben kellene egyesülnünk és egy csók formájában megköszönném neki azt a csodát, amit adott nekem. Reményeim hatalmasak hiszek a felépülésében, fel kell ébredni és velem együtt kell átélnie minden csodát, amit ez a kis teremtmény adhat nekünk.

***

Megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom egyedül a Hannaht, de amikor már az orvos parancsolt ki a szobából és zavart el pihenni, nem tehettem mást.

Nem tudtam, hová mehetnék, hol találhatnék egy olyan helyet, ahol pár órára vagy percre megnyugodnék és fel tudnék készülni az előttem álló hatalmas felelősségre. Nem figyeltem, merre tartok, célom egyáltalán nem ez a hely volt. De amint leparkoltam a ház előtt, megnyugvás vette át testemen a hatalmat. Még használatlan kulcsaimat a kezembe vettem, és a ház felé lépdeltem. Minden ugyanúgy nézett ki, mint azon a napon, mikor Ann megmutatta nekem a házat és itt töltöttük el utolsó boldog hetünket. A lakásba lépve minden úgy fogadott, ahogy még utolsó napomon láttam. A konyhapulthoz állva még mindig ott hevert az a darab papír, ami miatt teljesen tönkrement az életünk. Kezembe vettem azt az átkozott szerződést, majd amennyi darabra csak tudtam, széttéptem. Ismét lejátszódtak előttem azok a percek, mikor elolvastam. Szinte még mindig láttam szemeim előtt Ann könyörgő tekintetét, ami maradásra akart bírni. Hallom szavait, amikkel arra kért, hallgassam meg, de én makacsul ellenálltam minden próbálkozásának. Könnyeim eláztatták a tenyerem, amint arcomhoz érintettem őket. Fájt... Összefacsarta szívemet minden gondolat és érzés, ha arra a napra gondoltam. Lehetett volna másképp! Tudtam volna tenni a tragédia ellen, ha egy kicsit is megemberelem magam. Ha egy percre is megállok Ann előtt és végighallgatom, talán most is karjaimban tarthatnám.

A ház minden pontját végigszántottam szememmel, mikor megakadt pillantásom Hayden zongoráján. Ez volt az egyetlen tárgy, amit magával akart hozni a régi otthonából. Talán semmit sem szeretett jobban, mint órákig ülni a zongora előtt és játszani rajta érzelmes számait, amikkel mindig ámulatba ejtette szívemet és lelkemet.

Óvatosan végigsimítottam minden billentyűn, s egy gyengéd fújással lesöpörtem róla a port. Két és fél hónap telt el csak, de minden tárgyon meglátszik a használatlanság, de legfőképp ezen a hangszeren.

Ujjaimmal követhetetlen dallamokat játszottam, egyiknek sem volt különösebben összefüggő hangzása. Lassan kezdet összeállni fejemben egy szöveg, s egy dallam. Mély levegőt vettem és az összeszedett gondolatimat egy dalban suttogtam el a világ felé.

Már csak a fény kell, mikor halványan világít,

Csak a Nap hiányzik, mikor havazni kezd,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, miközben elengedted...

Csak azt tudod, voltál már magasan, mikor levertnek érzed magad,

Csak utálod az utat, mikor hiányzik az otthonod,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, miközben elengedted...

És hagytad őt elmenni.

A pohár fenekére nézel,

Reménykedsz, hogy egy nap még egy utolsót álmodsz,

De az álmok lassan jönnek, és oly gyorsan elillannak,

Őt látod, mikor lehunyod szemeidet,

Talán egy napon majd megérted, hogy miért

Hal meg biztosan minden, amit megérintesz.

Már csak a fény kell, mikor halványan világít,

Csak a Nap hiányzik, mikor havazni kezd,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Csak azt tudod, voltál már magasan, mikor levertnek érzed magad,

Csak utálod az utat, mikor hiányzik az otthonod,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

A plafont bámulod a sötétben,

Ugyanazok az üres érzések a szívedben,

Mert a szerelem lassan jön, és oly gyorsan elillan.

Őt látod, mikor álomba zuhansz,

De sosem érintheted, sosem tarthatod meg,

Mert túlzottan szeretted őt, és túl mélyre merültél...

Már csak a fény kell, mikor halványan világít,

Csak a Nap hiányzik, mikor havazni kezd,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Csak azt tudod, voltál már magasan, mikor levertnek érzed magad,

Csak utálod az utat, mikor hiányzik az otthonod,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

És hagytad őt elmenni... oh oh oh... oh oh...

És hagytad őt elmenni... oh oh oh... oh oh...

Nos, hagytad őt elmenni...

Mert ha már csak a fény kell, mikor halványan világít,

Csak a Nap hiányzik, mikor havazni kezd,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Csak azt tudod, voltál már magasan, mikor levertnek érzed magad,

Csak utálod az utat, mikor hiányzik az otthonod,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Mert ha már csak a fény kell, mikor halványan világít,

Csak a Nap hiányzik, mikor havazni kezd,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Csak azt tudod, voltál már magasan, mikor levertnek érzed magad,

Csak utálod az utat, mikor hiányzik az otthonod,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Mert ha már csak a fény kell, mikor halványan világít,

Csak a Nap hiányzik, mikor havazni kezd,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

Csak azt tudod, voltál már magasan, mikor levertnek érzed magad,

Csak utálod az utat, mikor hiányzik az otthonod,

Csak azt tudod, hogy szereted őt, mikor elengedted...

És hagytad őt elmenni...

Egyszer hagytam elmenni, elengedtem, elüldöztem életemből. De ezúttal mindent másképp fogok csinálni! Visszaszerzem ami az enyém, bármeddig is kell küzdenem érte. Harcolnom kell érte, a szívéért, a szerelméért. Életem sosem volt felhőtlen, de vele, mellette sokkal könnyebb volt. Mindent megadott nekem, pedig sohasem kértem. Nekem adta teljesen egész lényét, amit én könnyűszerrel dobtam el. Most itt az ideje, hogy az elveszett utamról visszatérjek az ő ösvényére, amin ketten fogunk tovább haladni, bármi is történjék. Elengedhetném, de túl önző vagyok nélküle élni és most már soha többé nem tudnám elfeledni Annt, se a gyermekemet. Minden, ami boldoggá teheti elkövetkező éveimet, csak az ő személyükben jelenhet meg, senki máséban. 

Könnyeim már elapadtak és magabiztosságom felülkerekedett rajtam. Van miért küzdenem! Nekem kell feltárnom újból Ann szívét, és összerakni apró darabjait, amikre miattam hullott szét. Begyógyítok minden sebet kettőnk lelkén, mert látok még rá egyetlen egy esélyt, hogy egyszer visszaszerezhetem közös múltunk.

Kissé megkönnyebbülve ütöttem le az utolsó billentyűket.Visszahajtottam a billentyűkre a fedelet, s felálltam a zongorától. Könyökömmel véletlenül beleütköztem a hangszer tetején található papírkupacba, amik mozdulatom miatt a földre hullottak. Lehajoltam abból a célból, hogy összeszedem őket, de amint kezembe vettem az első fehér lapot, szemeim szinte kétszeresére kerekedtek. Ez a lelet ismét fordultatott vitt amúgy is szánalmas életembe, s nem értettem, mivel érdemeltem ki ezt a sok szenvedést. Életem legnagyobb hibáját követtem el két hónappal ezelőtt, és azt hittem, Ann öngyilkossága lesz a legrosszabb, ami történhet velem.

De tévedtem. Ez a papír ismét megváltoztatja minden gondolatom és kételyem.

Hannah tudta, hogy gyermeket vár tőlem...

Sziasztok! :)

Remélem mindenkinek tetszett a rész, ami ismét egy kissé szomorúra sikeredett. 

Szeretném megköszönni az előző fejezethez érkezett megjegyzéseket. 

Köszönöm szépen, hogy támogattok és ilyen sokan kedvelitek az írásom.

Imádlak titeket :*
Megjegyzéseiteket várom ismét, s ne feledjétek lassan végéhez ér a történet :P
Csóközön: Sofiaa^^ 

31. " Sosem éreztem még magam ilyen tanácstalannak"

Ashton Irwin 

Egy dolog ismétlődött folyamatosan a fejemben, ahogy abba a kórházba tartottunk, ahová Annt szállították. Minden az én hibám! Semmi másra nem tudtam gondolni, csak erre az egy mondatra. 

Hiába próbált mindenki az ellenkezőjéről meggyőzni, hasztalan volt. Hiszen mióta otthagytam Sydneyben, Ann tejesen tönkre ment. Haragudtam rá, megvetettem a döntése miatt, mégis követtem még a távolból is az életet. Nap mint nap láttam a róla szóló cikkeket és képeket, amiken nagyon megviseltnek tűnt. De sértettségem nagyobb volt józan eszemnél. Bármikor is próbáltam magam rávenni arra, hogy felhívjam és megbeszéljem vele a történteket, fejemben egy kis hang szinte üvöltve szólt rám. Így hát elengedtem, megpróbáltam tovább lépni. Azt hittem képes vagyok rá, úgy hittem, egy új nővel képes leszek elfelejteni Annt, de hatalmasat tévedtem. Amikor Brynn értesítette Luke- ot, rá kellett jönnöm, nagyon is törődöm még a lánnyal, sőt még mindig őrülten szeretem. 

Órák teltek el a telefonhívás óta, s félő volt, mire odaérünk, Ann talán nem lesz életben. Valójából semmi konkrét információt nem tudtunk meg arról, hogy mi is történt. Csupán annyit közölt velünk Al, hogy életveszélyes állapotban szállítottak kórházba. Olyan gyorsan értünk oda, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem érdekelt mivel és hogyan jutok el Londonba, csak az lebegett előttem, hogy szerelmem mellett legyek. Végeláthatatlan órák teltek el, mikor végre az intézmény bejárat előtt álltam. Nem néztem a többiekre, csakis előre. Rohamos léptekkel közeledtem a recepció, felé ahol két fiatal lány ült. Pillantásaikból láttam, hogy felismertek minket. Öröm játszott arcukon, noha biztos tudták, ki miatt vagyunk most mi itt. 

- Hannah Ashwin szobáját keresem - kifulladva dőltem a pultnál, míg a rám gyönyörködve bámuló lányokra vártam. 

- Nem lenne szabad kiadnunk információt a betegek állapotáról, csak közeli hozzátartozóknak - eszmélt fel a vörös hajú lány, majd szemeit a monitorra szegezte. Egyre gyorsabban épült fel bennem a düh, aminek jelei nagyon is tisztán látszódtak rajtam. 

- Szerinted érdekelnek a szabályok? - csaptam dühösen a pultra, mire mindkét lány összerezzent. - Tudni akarom, hol van a barátnőm! - kissé lehiggadt hangom a végére, mikor Luke bátorítóan megfogta a vállam. Nagyot sóhajtottam, miközben fejem felé fordítottam és szemeibe néztem. 

- Szerintem ti is tudjátok, kik vagyunk és milyen kapcsolatunk van a beteggel. Úgyhogy, ha szépen megkérlek titeket, segítsetek nekünk. Tudjuk, hogy nem szabályos, de számunkra nagyon fontos személy Ann - Luke sec-perc alatt bájolta el a lányokat, akik csillogó szemekkel mutatták meg neki, merre kell menni. 

Együtt siettünk a kórterem fele, amint megtaláltuk a helyes utat. Tenyerem egyre jobban kezdett izzadni, s szívem is vad ritmusban vert minden egyes lépés következtében, amit a szoba irányba tettem meg. Rohadtul féltem! Ezzel tudnám jellemezni a jelenlegi érzéseimet.

Rettegtem az orvos szavaitól vagy attól, hogy már nem lesz számunkra mondanivalója, ami az életem véget jelentené. Sosem tudnám magamnak megbocsátani, ha Hannah- nak miattam esne komolyabb baja, vagy ami a legszörnyűbb, miattam vesztené életét. Nem tudnék azzal a bűntudattal élni, hogy szerelmemet az én ostoba észjárásom és makacsságom miatt vesztem el örökre. Lennie kell egy jobb, boldogabb útnak, ami csakis számunka van kialakítva azért, hogy minden hibánkat helyrehozzuk.

Szinte elsodortam az utamba kerülő embereket, ahogyan vettem egy éles kanyart. Szemeim egyből megállapodtak az ismerős arcokon, akik idegesen járkáltak Ann szobája előtt. 

Luke elviharzott mellettem, majd egyből szoros ölelésbe vonta a síró Brynn- t. Meglepődtem jelenlétén és egy kicsit dühös is lettem azért, amiért itt találtam. 

- Mi történt Hannah- val? - szegeztem egyből kérdésem az ideges Alisonnak, akit Nathan próbált nyugtatni a hátát simogatva. 

- Már órák óta semmit sem mondtak nekünk - remegett hangja, tisztán kivehető volt, hogy a sírás szélén áll. Idegesen túrtam tincseim közé, majd végigpillantottam a társaságon. Chris és Jace egymás mellett ült, nagyon úgy tűnt, megviselte őket az egész helyzet. De legjobban Jace arcán fedeztem fel az aggódás, s fájdalom jeleit. Cal és Mike leültek a fiúk mellé, míg Matt Alisont hívta félre. 

Vetettem egy hosszú pillantást a Luke - Brynn párosra, majd lehuppantam én is egy székre. 

- Brynn - kicsit mogorván sikerült hozzászólnom, de nem tehettem róla, hogy az, amit meséltek róla, még mindig elevenen él bennem. - Mi a szart csinált Ann? Az igazságot akarom hallani! 

- Túladagolta magát - ez a két szó kellett ahhoz, hogy felrobbanjak. Fejem biztos piroslott, amint a lány elé álltam, akit Luke védelmezően háta mögé utasított. 

- Hogy a faszba történhetett ez meg? Te voltál az, aki ismét drogot adott neki, igaz? Ahh... Ne is próbáld meg tagadni, ismét eljátszottad azt, amit a múltban, csak most könnyebb dolgod volt, mert senki nem volt Ann mellett! - ordítva mondtam ki a szavakat a megszeppent lány felé. Ideges voltam alapból is, és ez az információ nem segített lehiggadni. 

- Ashton... - csitítani próbált Mike, de leráztam kezét vállamról, inkább még közelebb mentem a pároshoz.

- Állj mar le Ashton! - lökte hátrébb Brynn- t Luke, és abban a pillanatban, amint távolabb volt tőlem a lány, megragadta a pólóm anyagát, majd a falnak taszított. - Normális vagy ember? Semmi köze Brynnek ahhoz, amit Ann tett magával! 

- Nem? - vontam fel a szemöldököm. - Egyszer megtette, simán megtehette most is. Szerintem jobb lenne, ha most azonnal elmenne. 

- Még én menjek el? - a lány apró termete ellenére ellökte Luke- ot előlem, majd átvette a helyét. - Te vagy az, akinek mennie kellene! Az elmúlt két hónapban én voltam mellette. Én vigasztaltam őt, mikor minden este sírva riadt fel álmából! Én segítettem neki túlélni azokat a napokat, amikor feladott mindent, amikor minden ember megvetően nézett rá! Akkor is én voltam a támasza, mikor a te hűséges rajongóid zaklatták! Én próbáltam összeszedni a törött szíve darabjait! Én, nem te, hanem én, Ashton! Szóval akinek kibaszottul nincs itt helye, az te vagy! Te miattad fekszik ott barátnőm élet halál között, mert egy rohadék vagy! Szerinted ki miatt adagolta túl magát? Miattad! - ordította arcomba. - Tönkretetted... Megaláztad azzal a ribanccal az oldaladon. Semmiről nem tehetek, csakis te vagy a hibás! Hidd el nekem, ha tudom, hogy Ann ismét drogokhoz nyúl, minden lehetőséget megragadtam volna annak érdekében, hogy segíteni tudjak rajta. De bíztam benne és elhittem, hogy nem tesz ostobaságokat. 

Brynn összes szava igaz volt. Egy idiótának, egy szánalmas embernek érzetem magam. Könnyebb volt másra fogni az én bűneimet, mint beismerni, hogy a hibás nem lehet más, mint én. Zavarodottan hajtottam le a fejem a padló szorgos figyelése érdekében. Nem mertem senkire nézni, féltem, ha a többiekre nézek, azonnal elsírom magam. 

A csendet ajtó nyitódás zavarta meg, aminek következtében mindenki a zaj forrása felé kapta fejét. 

- Hannah Rebecca Ashwin családja? - csukta be az orvos maga után a kórterem ajtaját, majd lassan elénk sétált.

- Közeli barátai vagyunk - szólalt meg Brynn, míg kezet fogott az orvossal. - Hogy van Hannah? - kérdezte türelmetlenül. 

- Nehány tesztet végeztünk el a kisasszonyon, és nagy mennyiségű erős nyugtatót találtunk a szervezetében. Valamint egy teljes vérkép után kiderült, nem csak nyugtatókat szedett. Valószínű, az elmúlt időszakban több, más szerhez is hozzányúlt, ami a jelenlegi helyzetét egyáltalán nem segíti. Átmostuk a gyomrát, amire jól reagált a szervezete, már nincs életveszélyben. Viszont amint felébred, ajánlanám, hogy vigyék el egy rehabilitációs központba, mert semelyikőjüknek nem tesz jót, ha ezt így folytatja. Könnyen elveszíthetjük mindkettejüket - mondta a doki értelmetlen szavait. Összeráncolt szemöldökkel néztünk mind az orvosra, aki várakozva figyelt minket. Valószínű rájöhetett, hogy nem értjük, mit mondott, ezért nagy levegőt vett, majd újból belekezdett. 

- Ann szervezete nagyon gyenge, és a drogok csak még jobban gyengítik. Ha azt akarja, hogy a baba túlélje ezt a kilenc hónapot, le kell állnia a szerekkel. Ezzel nem csak magát mérgezi, hanem a magzatot is. Könnyen függővé válhat ő is - szavai néma emberekre találtak. A levegő megdermedt körülöttünk.

Ledöbbentem. Hannah terhes, és még csak nem is tudtam. A többiek ugyanolyan bambán bámultak a doktorra, mint én. Felfoghatatlan volt, amiket mondott. Egy baba... De ha terhes és tudta, miért tette? Vagy talán nem is tudott a baba létezéséről? Bár egyvalami jobban érdekelt, mint ezek a kérdések. 

Kié a baba?

- Hannah terhes? - nyögte be elsőnek Brynn, mire a doktor bólintott. - Istenem annyira tudtam, hogy azok a hányingerek és szédülések nem csupán a kialvatlanság miatt vannak! - temette tenyereibe arcát zokogva. 

- A baba jelenleg jól van. Később elvégzünk még pár vizsgálatot, hogy megbizonyosodhassunk arról, nincs e valami komolyabb károsodása. Bár tapasztalatom szerint és ahogy az ultrahangon is láttam, eddig úgy tűnik, hogy egészséges a magzat, valamint normálisan fejlődik. Súlya és méretei is megfelelnek egy átlagos 13 hetes magzatéhoz - magyarázott a doktor Brynn- nek és a többieknek. Próbáltam a szavaira figyelni, de agyam leragadt az utolsó mondatánál. 

13 hetes... 

Bassza meg, az a baba minden valószínűséggel az enyém. Itt nincs kétely, több mint három hónapos és akkoriban még egy párt alkotunk. Sosem éreztem még magam ilyen tanácstalannak, egy részem örült ennek a babának, hiszen mindig is akartam egyet, sőt azt akartam, gyermekem anyja Ann legyen. Viszont másik felem bizonytalan volt. Hannah függő lett ismét, amivel veszélyezteti maga és a babánk életet is. Félek... Félek, valami történni fog a babával vagy Hannah- val, a zsigereimben érzem a rosszat, ami felénk közeledik, amit minden erőmmel megakarok akadályozni, mert nem tudnám elviselni, ha őket elveszteném. 

Az életünk mostanában maga volt a káosz, sorra bántottuk egymást, nem törődtünk a másik érzéseivel. De most ott van Hannah hasában szerelmünk gyümölcse, akit már most szeretek, már most mindennél jobban várok, hogy megszülessen. A félelem bennem lappang a jövő miatt, de abban biztos vagyok, mindent megfogok annak érdekében tenni, hogy rendben hozzam Annt és közösen várjuk a kisbabánk. 

- Ash, minden rendben? - megugrottam Mike hangjára. Teljesen a gondolataimba merültem, még az sem tűnt fel, hogy a doktor elment. 

- A baba... - dadogtam. - Ő az enyém! 

Nem tudtam tovább tartani magam. Amióta csak beléptem a kórházba, erősnek tetettem magam, de most a félelem, s az aggódás teljesen hatalma alá kerített. 

Figyelmen kívül hagytam mindenkit, nem érdekeltek a kérdő tekintetek. Egyszerű fordulatot vettem, nem kérdeztem semmit, csak besétáltam Ann szobájába, ahol egy nővér sem tartózkodott. Szerelmem az ágyon feküdt, különböző bonyolult csövek lógtak le testéről. Lassan mellé sétáltam, majd óvatosan megcirógattam vékony arcát. Könnyek gyűltek ismét szemembe, ahogy arcát figyeltem. Rettentő sokat fogyott, s még csukott szemei alatt is láttam sötét karikáit. Zokogva húztam ágya mellé egy széket, majd leroskadtam rá. Nagy kezembe szinte elveszett apró vékony kacsója. Mintha csak csontot fogtam volna. Fejemet a matracba nyomtam, s úgy folytattam szenvedő sírásom. Borzalmasan nézett ki, és mindez miattam történt. Az én hibám, hogy függő lett, az én lelkemen fog száradni, ha nem tudja gyermekünket kihordani. Eddigi életem során sosem éreztem még magam ennyire szánalmasnak, nem gondoltam soha magamról, hogy egy aljas féreg lennék. De most, itt fekszik előttem az a lány, aki megváltoztatta életem, aki megmutatta milyen is az őszinte szerelem. És én mit csináltam? Mint egy óvodás gyermek megsértődtem, figyelmen kívül hagytam minden érzelmét és csak a sajátjaimmal törődtem. Pedig ha gondolkozom, mielőtt cselekeszem, most minden másképp lenne. Ő nem feküdne itt, nem vette volna be azokat a gyógyszereket, s a gyermekünk nem lenne veszélyben. Szörnyű ember vagyok, de be fogom bizonyítani mindenkinek, hogy képes vagyok változtatni azokért, akiket szeretek. Képes leszek felkaparni Annt a padlóról, ha akarja, ha nem. Mindent megfogok tenni azért, hogy a baba világra jöhessen, és visszaszerzek mindent, ami egykor enyém volt. 

Hannah őszinte, utánozhatatlan szerelmét... 

- Szeretlek Hannah - csókoltam tenyerébe, majd megsimogattam pocakját. - Sőt, a babát is szeretem, pedig csak pár perce tudok a létezéséről, de már most elvarázsolt. Ha hallasz engem, csak annyit kérek, bocsáss meg nekem, egy idióta barom voltam. De ígérem, mindent megteszek azért, hogy te és a baba boldogok legyetek, ha kell, feláldozok mindent a célom érdekében. Senki és semmi nem lesz fontosabb nálatok... 

30. " Nem létezik más út "

Hannah Ashwin

Mindennapjaim szürke valóságában éltem napok óta. A Luke- kal való beszélgetésem óta életkedvem, s közérzetem is egyre csak romlott. A szavak, amik elhagyták abban a beszélgetésben a száját, még mindig fülemben csengenek, csakhogy lelkem még jobban összetörjön. Céljaimról már rég lemondtam, mert azok az emberek nélkül, akiket szeretek, semmi értelem a sikernek és a boldogságnak. Egyedül maradtam, amitől mindig is féltem. Sosem akartam olyan ember lenni, akinek nincsenek barátai, akire megvetéssel néznek. De legfőképp nem akartam egy törött szívű lány lenni, aki elvesztette élete szerelmét. Az ember sokféle kínt és szenvedést el tud viselni, de mikor olyan ember tekint minket levegőnek, akiért életünk adnánk, akkor az a fájdalom lesz a legelviselhetetlenebb, ami  a szívünkben keletkezhet.

Próbáltam továbblépni, elfelejteni őket, ahogy ők is tették, de nekem nem ment. Akármit tehettem, akárkivel ismerkedhettem meg, senki sem tudta pótolni a fiúkat, de legfőképp Ashtont.

Menekültem a próbák alól, hiába fenyegetett meg Carl többször is. Egyszerűen képtelen voltam a mikrofon elé állni, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Hiába volt sok álarcom, amit az évek alatt sikerült tökéletesen  kifejlesztenem, viszont most mindegyik használhatatlannak bizonyult.

Nem próbáltam senki előtt takargatni a fájdalmam, sem a könnyeim. Brynn szerint találnom kellene valamit, amivel ki tudom űzni a rossz gondolatokat az elmémből, és talán újra kellene gondolnom a karrierem is. Igazat kellett adjak neki egy bizonyos szintig, de azt már nem tudtam megtenni, hogy valami ismeretlen új dologba vágjak bele. Viszont van egy régi jól ismert tevékenység, ami régen is sokat segített, mikor gondjaim voltak. Bár egyszer már sikerült tovább lépnem ezen a függőségen, most mégis csak ez az egy dolog  tartott egyben. Ha csináltam, elfelejtettem mindenki gyűlölködő arcát, s a kemény szavakat, amiket kaptam az elmúlt két hónapban.

A mai napon a szökési tervem kudarcba fulladt, amint Alison két dühös szemét megláttam a hátsó kijáratnál. Azt hiszem, minden nap valami másik utat kellett volna választanom, hogy kiszámíthatatlan legyek.

- Remélem tudod, hogy ma nem szökhetsz meg - keresztbe font karokkal állt előttem, míg tűsarkú cipőjét idegesen jártatta.

- Eszem ágában sem volt elmenni - tettem fel védekezve karjaim. - Csupán egy kis friss levegőre vágytam.

- Úgy, mint a hét minden napján, igaz? Hannah, tudom milyen nehéz neked mostanában, de kötelezettségeid vannak, amiket teljesítened kell, különben a bandának vége lesz. Senki nem kíváncsi egy megbízhatatlan zenekarra. Sokan vágynak még a hírnévre, egy csettintés és máris ki vagytok rúgva - dorgált meg finoman, tekintetbe véve összezuhanó lelkem.

- Én ezt már nem akarom, Al - roskadtam le a földre zokogva a fal mentén. - Nem akarok énekelni, nem akarok híres lenni... Semmit sem akarok már, ami a zenéhez köthető... elfáradtam.

- Kicsim! - guggolt le elém, s kezeivel térdemet támasztotta. - Ígérem neked, hogy megoldódik minden. Mindent a helyére teszünk, és új lappal kezdünk neki az életnek.

Könnyes pilláim mögül néztem fel Alisonra. A szavait hitetlenkedve hallgattam, miközben teljes erejével azon volt, hogy elhitesse velem, az életem sokkal jobb lesz, mint a mostani. De kár fáradoznia, mert én soha többé nem leszek már boldog. Nincs  olyan tényező  az életemben, ami miatt újra kellene kezdenem mindent. Senki nincs mellettem, aki miatt megérné minden fáradalom. Ha akarom, ha nem, nekem nincs már választásom, nálam nincs újabb esély. Túl sokszor kezdtem tiszta lappal az életem, s a sors most kegyetlenül visszavág, amiért annyiszor kihasználtam. Én már beletörődtem... S a körülöttem levő embereknek is el kellene fogadnia, hogy Hannah Ashwin többet nem lesz boldog és nem fog úgy ragyogni, mint Ashton Irwin mellett...

Mindannyian tudtuk, hogy ez az interjú más lesz, mint a többi, mivel én is jelen vagyok. Eddig minden lehetőséget kihasználtam, és sosem jelentem meg a banda többi tagjával. Nathan mindent a kezében tartott, ő volt az, aki kimentett az engem bántó kérdések alól. Most viszont itt ülök és farkasszemet nézek a riporterekkel, akiknek arcán gúnyos mosoly játszódik és valószínű, az életem további romba döntésén tanakodnak.

- Jace, mit gondol, sikerült ezzel a szerződéssel magasabb szintekre emelni a zenekart? A régi dicső fény elérhető még? - vigyorgása egyetlen percre sem állt le az előttünk helyet foglaló középkorú, undorítóan dagadt riporternő arcáról. Tekintete fojtogató volt, ahogy köztem és a fiú között jártatta szemeit. Többször is felém nézett, s olyankor mindig megvillogtatta pilláit nekem. Előre rettegtem a nőtől és a kérdéseitől, amiket majd nekem fog feltenni. Minden bizonnyal a mai nap folyamán elfog hangzani még pár szaftos részlet rólam és Ashről.

- Én úgy gondolom, lassan, de haladunk a célunk felé. Igaz, mostanában nem tudtunk teljes erőbedobással koncertezni és új dalunk sem jött ki, de hiszem ez senkit nem fog eltántorítani attól, hogy megkedvelje a bandát. Már most több rajongónk van, mint mikor Ausztráliában próbálgattuk újból a szárnyainkat. Szóval, eddig nekem teljesen jól mennek a dolgok. Ha egy kicsit pörgősebbre vesszük a tempót, akkor hamarabb berobbanhatunk - Jace hátradöntötte hátát a székének támasztva kis monológja után. Nem lepődtem meg azon, hogy rejtve, de több utálást is tett teljesítményemre. Nem tudom, miért éri meg neki engem alázni, mikor a mostani helyzetemről csakis ő tehet.

- Hannah, nem érzed magad hibásnak, amiért a banda nem halad egyről a kettőre? Hiszen miattad kellett több koncertet és felvételt is elhalasztani - éreztem, hogy ez a beszélgetés erre ment ki. Már az elejétől fogva undorodva nézett rám, s most lehetősége van szétszednie.

- Nem érzem hibásnak magam - hangom halk volt, mintha csak suttogtam volna a mikrofonba, pedig magabiztos választ akartam adni a nőnek, hogy ne kapjon támadási felületet. - Mindenkinek lehetnek nehéz napjai, hetei. Sajnos nekem most nem úgy jött össze semmi, ahogy akartam, és ez a teljesítményemen is meglátszik. De egyszer minden ember feláll a földről, és folytatja a munkáját, ahogy majd én is tenni fogom - próbáltam csitítani kíváncsiságát, hátha nem tud rajtam kapaszkodót találni.

- Ezek szerint az Ashton Irwinnel történő szakítás miatt vagy padlón? - kérdezte, mire bennem neve hallatán elindult valami különösen erősen nyomó érzés, ami miatt gyomrom borsó méretűre zsugorodott. - És mikor lesz ez a talpra állás? Neked eléggé sok időt vesz igénybe, míg Ashtonnak alig kellett pár hét, és máris a régi formájában tündökölt - gondolkozott el tollát rágcsálva. - De lehet neked is az kellene, mint neki, egy új szerelem.

Szavai visszhangoztak fejemben szüntelenül " új szerelem ". Kezeim önkéntelenül hullottak le testem

mellé, míg a teremben halkan suttogott mindenki a nő szavai miatt. Szívem őrült tempóban dobogott, s félő volt, nem élem túl a következő perceket. Pillantásom nem tudtam elvenni az asztal barna borításáról egyetlen egy percig sem. Viszont, mikor szemeimet éles fény ütötte meg, felnéztem a mellettünk elhelyezett kivetítőre. Szemeim megteltek sós könnyeimmel, ahogy a képet figyeltem. Nem kellett több bántó szó, és még több magyarázat, mert ami a szemeim előtt volt, mindent elárult. Most értettem meg igazán, hogy nekem már nincs esélyem nála. Nincs visszaút abba a boldogságba, amit vele éltem át. Ő egyszerűen tovább lépett, így meg hiába akarnék még bármit is tőle. Az egész olyan hihetetlennek tűnt. Naiv voltam, amiért még élt bennem a remény, hogy visszakaphatom egyszer a szerelmét. Reménykedtem abban, hogy még mindig érez irántam valamit. Hogy egy napon majd ismét egymás előtt fogunk állni, megfogja a kezem, én pedig átölelem és csendben megnyugszik mindkettőnk szíve a másikétól. Olyan sok mindent elképzeltem már ebben a két hónapban, túlságosan is beleéltem magam. Azt kívánom bárcsak érezne még ő is valamit... Valami pici érzést felém, de tudom, ez mind csak álom marad. Nagyon rossz érzés, mikor te tudod, hogy még mindig teljes szívedből őt szereted, de a másik már elengedett és nem gondol rád úgy többé.

Chris biztatóan megmarkolta a combom, viszont ezzel csak azt érte el, hogy kizökkentem a gondolataimból. Lesöpörtem kezét, majd felálltam az asztaltól. Nem érdekelt, mit fogok ezért kapni, tőlem ki is rúghatnak, talán az lenne a legjobb. Eljutottam arra a szintre, ahonnan már nincs menekvés. Ahova azon emberek jutnak, akiknek élete teljes kudarc és nincs értelem tovább szenvedniük. Magam mögött hagytam a nevemet kiabáló embereket és társaimat. Akik előttem álltak, miközben szobám felé szaladtam, mind fellöktem. Senki és semmi nem tudott volna már megállítani célom elérésében.

A szívem teljesen össze volt törve, egyetlen darab sem tartotta már egyben. Előttem még mindig Ash mosolygós arca lebegett, ahogy arra a másik lányra nézett. Azt a mosolyt mindig én kaptam meg tőle, csakis rám tekintett úgy. Torkomra  nyomás nehezedett, ahogy próbáltam visszatartani zokogásom.

Amit beértem a szobámba, egyből táskám elé léptem, s minden létező dolgot kiborítottam belőle. Egy valami után kutattam, ami segíthetett lenyugtatni hevesen verő szívemet. Miután megbizonyosodtam arról, hogy az ajtót bezártam, összekuporodtam a kanapé előtt. Minden egyes tabletta beszédes után megkönnyebbültem. Mintha mázsás súlyt emeltek volna le testemről, és szívemről egyaránt. 

Egyetlen hangforrás a szobában telefonom csengése volt, ami egyfolytában játszotta Ash kellemes hangját. Elnevettem magam, amikor eszembe jutott, milyen alattomos módon tudtam csak felvenni ezt a pár sort, ami szerinte borzasztó, de nekem mennyei hangok voltak. 

- Brynn - vettem fel a készüléket, majd nehezen kipréseltem fáradt ajkaim közül barátnőm nevét. 

- Hannah, kérlek mondd, hogy a szobánkban vagy. Kérlek ... - lihegte kétségbeesetten. 

- Mit érdekel az bárkit is, hol vagyok? - nevettem fel keserűen. - Ashtont főleg nem. Láttad te is Brynn, igaz? Túllépett rajtam. 

- Nyugodj meg kérlek, minden megoldódik, csak ne csinálj ostobaságot. Mindjárt ott leszek - hadarta el, s hallottam, ahogy idegesen ütöget valamit. 

- Amióta eljöttem az interjúról, azon gondolkoztam, hogy nem is ismertem egyáltalán Asht - a semmiből törtek fel belőlem a szavak, Brynn pedig csendben hallgatott. - Úgy éreztem, ismerem, azt hittem, sosem tenne olyat, amivel megbántana. Tévedtem. Nem vettem észre a rózsaszín ködtől, ami a szemem előtt volt, hogy ostoba voltam. Az egész életem most összedőlt a hamis ábrándok miatt. Ha tényleg annyira szeretett volna, nem fut más nő karjai közé. És még ő éreztette velem, hogy mindenért én vagyok a hibás, pedig nem csak miattam történt minden rossz. Esélyt sem adott arra, hogy bizonyítsak - zokogtam hangosan fejemet térdemre hajtva. - Szenvedek, Brynn. Egy ostoba dolog miatt lesz most mindennek vége - kezemből kiejtettem a telefont, s hagytam, hogy a földre hulljon. 

Nem figyeltem, már gondolkodni sem akartam, csak monoton mozdultam a kis zacskó után, s tartalmát a számba öntöttem. Bő folyadékkal lekísértem a tablettákat, majd lefeküdtem a kanapéra. Vártam, de nem tudtam, mire. Talán egy szebb életre, amikre ezek után lelhetek. Vagy talán egy álomra, ahol ő velem van és ujjamra húzta azt a gyűrűt. Gyerekekre, akik a mieink lehetnének, akiknek nevét közösen választottuk volna ki. Kiket hatalmas szerelemben és egyetértésben neveltünk volna fel. Mindezt átakartam élni, de ebben a világban már nem tudom. Nekem itt nélküle nincs helyem...

Senkit sem hibáztathatok azért, amiért itt fekszem ilyen mély sebbel szívemben, amit lehetetlennek tűnik begyógyítani, és nem hiszem, hogy valaha is be betudnám forrasztani ezeket a sebeket.

Gyakran könnyebbnek vagy biztonságosabbnak tűnik egyszerűen elutasítani, elfojtani, ellökni magunktól mindenféle segítő kezet, és elmenekülni egy olyan úton, amit a legjobbnak hiszünk, ami által gyenge szánalmas emberek leszünk, de legalább nem érezzük azt a mérhetetlen fájdalmat. Úgy teszünk, mintha nem létezne más út, csak a halál.